Úgy tűnik, egy tartalmas álom után nyugodtabb éjszakák következnek. Ebben biztos közrejátszik az, hogy tegnap este nem ettem annyit, mint a vasárnap esti party-n.

Persze csak álmomban, és csak sejtem, hogy ott lehettem.

Egy hatalmas csarnokban, rengeteg ember vonult le egy lépcsőn a mélységbe. a lépcső aljánál egy hatalmas katedrális szerű kapu volt, érdekesen üveges tekintetű hostessekkel, és bárkit kérdeztem, hová is mennek és miért, észre sem vettek. Én meg nem értettem miért is kellene őket követnem, így lecövekeltem még a kapuk előtt. Visszafele nem tudtam menni, mert a tömeg szó szerint a kapu felé sodort mindent és mindenkit.

Én szépen leültem a monumentális kapuk árnyékában a földre, és érthetetlen módon egy nádfonatra kezdtem festegetni valamit, magam sem tudom mi lehetett az....

Nem tudom ez az állapot meddig tartott, de arra lettem figyelmes, hogy a tömeg morajlása megszűnt, és teljes csend lett. Felnéztem, és csak a hoszteszek néztek rám kérdőn, és mintha a fejemben beszéltek volna. Fel voltak háborodva, hogy nem követtem a többieket, De nem tudtak meggyőzni. egyre csak nőtt a haragjuk, és én egyre nyugodtabban festegettem. A távolból valamilyen furcsa sziréna szólalt meg, olyasmi, mint amit filmekben hallunk katasztrófák, vagy bombatámadás esetén. Megremegett a föld, és a monumentális építmény körülöttem elkezdett darabjaira hullani. A mélység sötét angyalai, a bájos üres tekintetű hoszteszek, berohantak a kapun, és éreztem, hogy már senki sem figyel rám. Valamiért összefüggést sejtettem az ellenállásom és a kialakult helyzet között, így valamilyen oknál fogva elindultam a kapu felé, amin belépve egy furcsa laboratórium, vagy börtön, vagy a kettő kombinációja fogadott. egy folyosón jártam, ahol kétoldalt ajtók voltak, némelyik résnyire nyitva. Benéztem néhányon, lekötözött emberek láttam, amint szemeik előtt érdekes projekciókon élnek át rémesebbnél rémesebb dolgokat. Volt aki sikított, volt aki őrülten vihogott, és volt aki csak bámult maga elé üresen. Rengeteg személyes pokol, szobák végtelen sorában.

Közben minden szétesni látszott, a falak remegtek, és néhányan akiknek valamiért nem működött az agymosás-projekciója, segítségért kiáltott.

Fájdalmas sikolyok közt eljutottam egy szobához, ahol éreztem, tudtam, hogy nem szabad belépnem. Féltérdre ereszkedve a lehullott törmelék, és felborult tárgyak takarásából belestem. Egy párt láttam. Valamiért más volt ez a szoba. A férfi egy jellegtelen alak, a nő viszont valahonnan ismerős volt. Úgy éreztem, mintha mindenkinél jobban ismerném, és ő lenne hozzám a legközelebb a világon, mégis teljesen idegen volt a számomra. Észrevettem, hogy az erősen kifestett szemek mögött mintha még egy szempár lenne, amit csak bizonyos szögből láthatok, ám akkor ő is meglát engem. A felszínen egy természetellenesen egymással elfoglalt pár voltak, és folyamatosan el akartak zavarni onnan, hogy hagyjam őket, már hiába jöttem, mindennek vége. Mért nem jöttem akkor amikor kellett volna... De én nem tudtam szabadulni. Próbáltam belenézni a rejtett szemekbe, és elmondani, hogy én vagyok az, akinek mellette kellene lenni. Mindeközben vígjátékba illő elemekkel bizonygatta a férfi a nőnek a rátermettségét, érthetetlen poénokkal és a bicepsze mutogatásával. Hirtelen rádöbbentem: az érzés ami mégis arra késztetett, hogy belépjek a kapun, egy küldetés volt. Az a nő a társam, csak még nem tudja, vagy már elfelejtette. Nekem kell meggyőznöm őt arról hogy mi mindig is egymáshoz tartoztunk....

És egyszer csak felébredtem. Egész reggel ez az álom járt az eszemben. tudtam, hogy le kell írnom, hogy megértsem. és így is lett.

Ez az álom az életemről szólt. El kellett követnem sok rossz dolgot, hogy a poklot megjárva megtaláljam azt akit a földön nem láttam, pedig ott volt előttem. Szükségem volt az önfejűségemre, hogy ellenálljak az áradatnak ami a pokol mélyébe sodort. Időben kellett feleszmélnem, és azt tenni amit én akarok (az álomban festettem) az valóságban szintén kreatív dologgal foglalkozok). rájöttem, hogy ha követem az álmaimat, és szánok időt arra amit szeretek csinálni, akkor arra tudom összpontosítani a figyelmemet, ami jobbá tesz, és eltereli a figyelmemet azokról a dolgokról, amik csakis a sokakkal való sodródásomnak köszönhettem. Ha valóban létezik pokol, csak úgy juthatok ki belőle, ha elpusztítom a bennem rejlő sötétséget, még mielőtt belépnék a kapuján.

A sors iróniája, hogy ahogy az álmomban is, a valóságban is meg kellett járnom a poklot, és sajnos ő is ott járt velem. Ez a kaotikus, fájdalmas, végítélet szerű, darabokra hulló világ kellett ahhoz, hogy a megfelelő szögben nézzek a nő szemébe, és meglássam benne a társamat. Aki mindig is ott volt, csak én nem láttam, és ő sem látott olyannak, amilyen valójában vagyok.

Nem kellett, hogy végig fussanak az álom képkockái, mert amikor kinyitottam a szemeimet őt láttam magam mellett, és a szomszéd szobából egy kissrác ébredését hallottam.

Kijutottunk a pokolból, és az igazi életünk csak most kezdődik...

Még nem tudom mi fog kisülni ebből, még az is lehet, hogy nem írok többet.

Mégis olyan sok gondolat megy át nap mint nap a fejemen, hogy egyszerűen úgy éreztem, kár lenne átadni őket az enyészetnek. Már egy cseppet sem motivál, hogy bármilyen írott formában hagyjak nyomot magam után a világban, mert amint az a címből is kiderült találtam erre hatékonyabb módot.

Tekintettel arra, hogy korántsem hagyományos utat jártam be az életemben, talán van némi esélyem egy két érdekes dolgot leírni.